Oszkó Péter

Úgy hiszem, semmi meglepő nincs abban, hogy a kormány nyilvánvaló gazdaságpolitikai kudarcai, az év végére újra beszakadó forintárfolyam, az állampapírok iránti kereslet elapadása miatt egyre kétségesebb finanszírozhatóság, a tönkretett növekedési pálya és a megrongált foglalkoztatási viszonyok tudatában évzáró aktusként újra előráncigálta Budai Gyulát. Mi más illene védekezési stratégiaként egy ilyen kormányzáshoz, mintsem az, hogy azokat a szakmai kritikusait, köztük engem, akik észrevételeiről egyre nagyobb arányban bizonyosodik be, hogy helyénvalóak voltak és valós kockázatokra figyelmeztettek, hamis vádakkal próbálja hírbe hozni és hitelteleníteni.

Persze ahogy Budai Gyula velem kapcsolatos minden eddigi megszólalásáról kiderült, hogy blöffnek is gyenge volt, ilyen sorsra fog jutni a Malév ügyében folytatott üzengetés is. Ezzel együtt rövid válaszként hadd idézzem, hogy a blog facebook oldalán egy erre vonatkozó kérdésre mit válaszoltam:

„ez a szokásos reakció, minél inkább bebizonyosodik a kormány inkompetenciája, annál többször próbálják a figyelmet mesterséges ügyekkel elterelni. Természetesen követem Budai Gyula megszólalásait és ha olyasmire vetemedik, akár rágalmazásért, akár hamis vádért fel fogom jelenteni, mert nem gondolom, hogy a jelenlegi kurzus szégyentelen lépéseivel szemben bármilyen mértékben is elnézőnek kéne maradnunk. A Malév ügyben pedig biztos vagyok benne, hogy személyemet semmilyen gyanú nem érheti, ami kétes ügyet a cég gazdálkodásában magam észleltem, abban még én tettem feljelentést, a tulajdon visszavétele pedig a legszabályosabb és legkiegyensúlyozottabb feltételekkel történt (Budai Gyula sajtóban megjelent állításaival ellentétben az orosz tulajdonos egy fillér vételárat nem kapott, csak a Malév jutott tőkeemeléshez, továbbá az állam semmilyen vállalást nem tett az orosz adósság visszafizetésére). Megjegyzem, ez a folyamat egyébként éppen a hosszabb távú hatásai miatt a Fidesz szakértőivel is egyeztetve történt, aminek a részletes történetét – Varga Mihállyal folytatott írásos üzenetváltásokat is beleértve – azt hiszem Budai Gyula arcátlan megnyilvánulásaira is figyelemmel a jövő év elején majd részletesen bemutatom és dokumentálom a nyilvánosság számára is.”

A görög adósságválság eddig talán egyetlen hasznosítható tanulsága, hogy a válság és a válságkezelés jelenlegi fázisában az állam, az állami szerepvállalás és a politikai döntéshozatal nem a megoldás a felmerülő problémákra, hanem sokkal inkább a probléma maga.

Pedig néhány éve talán még hívekre talált a már akkoriban is sokkal inkább politikusok által táplált vélekedés, miszerint a globális pénzügyi válság a felelőtlen vállalkozók, bankárok és a tudatlan lakosság káros összedolgozásának eredménye, s azt majd az államnak és a politikusoknak kell orvosolnia. Persze az ilyesfajta rövidlátó kijelentések eleve megfeledkeztek sok olyan körülményről, melynek alapján már akkor is nyilvánvaló volt, hogy a válság kialakulásában a politikai döntéshozatal talán mindenkit megelőző felelősséget visel. S ez a felelősség nem vagy nem csupán a megfelelő gazdasági és piaci szabályozás elmaradásában testesült meg, bár nyilvánvaló, hogy az sem tudatlanságból, hanem sokszor jól kitapintható rövidtávú politikai érdekből történt, és egyes lakossági csoportok jövedelemviszonyainak átmeneti és látszólagos javítását célozta, tekintet nélkül a későbbi káros következményekre. Emellett azonban szinte minden országban találhatunk példát az adósságspirál kialakulásában szerepet játszó, direkt és tömeges hitelfelvételre ösztönző állami beavatkozásra, az USA-ban hírhedtté vált Freddie Mac és Fannie Mae működésétől egészen a hazai, parttalan mértékben biztosított lakáshitel kamattámogatásig. Hisz ez utóbbi sem csupán az államadósság jelentős megnövekedéséhez járult hozzá, de lényegében megteremtette az alacsony kamatozású hitelek kínálati piacának infrastrukturális alapjait, miközben hitelfelvételre szoktatta, lényegében hitelfüggővé tette a lakosságot és a lakossági fogyasztást.

Ráadásul az adósságspirál már a válság kitörése előtt is csupán részben alakult ki a magánszektorban, de jelentős mértékben tanúsított hajlandóságot számos állam is a felelőtlen adósságvállalásra. Jobbára ennek issza most a levét a válság előtti adósságterhét cipelő Magyarország is, de mellette sok más állam, Európán belül különösen a mediterrán országok. Még az állami beavatkozás és aktív gazdasági szerepvállalás kitartó hívei is egyre gyakrabban arra hívják fel a figyelmet, hogy a válság vagy a válság félrekezelése nem az állami beavatkozási hiányából, hanem a hibás, rossz irányú állami beavatkozásból és szerepvállalásból adódott és adódik jelenleg is.

Eközben hiába korrigálták azonnal fogyasztási és megtakarítási szokásait a háztartások, hiába korlátozták radikálisan a kockázatvállalási hajlandóságukat a vállalkozások és a pénzügyi intézmények, a válságkezelésben az állami döntéshozatal késői reakcióival és rövidlátó szemléletével rendre a legrosszabb formáját hozta, miközben érdemi korlátozó és válságmegelőző szabályokat kizárólag a magánszektor olyan szereplőivel szemben volt képes alkotni, akik a szükséges alkalmazkodási gyakorlatukat amúgy maguktól is elvégezték. Mára lényegében egyöntetűen az állami működés defektusából, az egyes államok, azok intézményrendszere és általában a politikai döntéshozatal kiszámíthatatlanságából, lassú tanulási és alkalmazkodási képességéből és továbbra is gyakran eluralkodó rövidlátásából fakad, hogy a krízis kitörése óta az adósságválság nem enyhült, hanem tovább súlyosbodott, miközben mostanra nagyobb arányban a közszférát terhelte meg. A politikai döntéshozatal lassú és hiányos tanulási és alkalmazkodási képessége egyaránt megmutatkozik az USA adósságplafonjának emelése kapcsán kialakult rövidlátó összetűzésekben, az európai adósságválság kezelésében, vagy akár az állatorvosi lóként aposztrofálható hazai gazdaságpolitika folyamataiban és döntéseiben.

Sajnos azonban az állam és a politikai szereplők önismeretének és problémafelismerési képességeinek fejlődésére ennek ellenére nem sok jel mutatkozik. Márpedig az egyes államok és politikusok beavatkozási, szerepvállalási hiperaktivitása, államosítási törekvései, adópolitikája és általában önkényes problémakezelése láttán nyilvánvaló, hogy a válságkezelés soronkövetkező feladata a helyes problémafelismerés, azaz a megoldandó feladat megfelelő beazonosítása lenne. Mégpedig az, hogy a sikeres válságkezeléshez az állam és az állami döntéshozatal nem a probléma megoldója, hanem a megoldandó probléma, s a válság nehezén akkor leszünk túl, amikor a magánszektor, azaz a háztartások és a vállalatok után a szükségszerű tanulási és alkalmazkodási feladatain az állam is túlesik.

(Valamivel rövidebb változatban megjelent a Világgazdaság 2011. november 9-i számában)

Általában igyekszem óvni ezt a blogot a napi politikai pofozkodás leggyengébb minőségű mozzanataitól, különösen a láthatóan koncepciós politikai lejáratókampányok fejleményeitől, hogy ha bárki akár évekkel később olvassa vissza a bejegyzéseket, ne gondolja, hogy csupán ez töltötte ki a napjaimat. De arra jutottam, hogy a Sukoró ügyben a héten lezajlott tárgyalás személyes benyomásait végül is miért is ne oszthatnám meg, akár az ügyben folytatott kommunikáció adok-kapok egyfajta lezárásaként is.

A még 2009 őszén a személyes utasításomra indított polgári perben apró kivételektől eltekintve kiegyensúlyozott és célravezető módon vettük végig az események sorát, már amelyikben én magam egyáltalán részt vettem. Erről ráadásul a média és az írott sajtótermékek nagy része elfogulatlanul nyilatkozott, végre egyikük sem próbált úgy tenni, mintha valamiféle büntetőügybe lennék belekeveredve. Egyedül talán a Magyar Nemzet igyekezett ismét erőltetett összeesküvés-elméleteket sugallni, de ettől az orgánumtól még a rendszeres bírói helyreigazításra kötelezések után sem várhatunk mást, csak abban bízhatunk, hogy az olvasók egyre nagyobb hányada tudja, az ilyen cikkek milyen mértékben szolgálnak alantas politikai célokat és megrendeléseket.

A tárgyalás kiegyensúlyozottságában és célravezetőségében mutatkozó apró kivételek legfeltűnőbbje talán az volt, hogy a meghallgatásom megindítását megelőzően a tárgyalást vezető bíró felolvasta Matolcsy György levelét, melyben a hivatalban lévő miniszter titokgazdaként lényegében megtiltotta, hogy a sukorói beruházás koncessziós eljárásával kapcsolatban bármiről is nyilatkozhassak. Ez a fejlemény már csak azért is meglepő, mert annak idején a koncessziós eljárás minden lépését, a pályázat lezárását éppen úgy mint a szerződés megkötését a nyilvánosság előtt végeztük. Nehezen érthető, hogy az akkor mindenki számára hozzáférhető adatok hogyan váltak most utólag titkossá, illetve mi történhetett utólag, ami visszamenőleges hatállyal változtatott titkossá egyébként már korábban közismert tényeket és körülményeket. Ami biztos, hogy Matolcsy György ezen lépése a legkevésbé sem szolgálta az állam érdekeinek érvényesítését és védelmét a per folyamán, különösen, miután a meghallgatásom során Joav Blum jogi képviselője által feltett, s egyébként normális körülmények között egyszerűen megválaszolható kérdésekre nem felelhettem, s így érvelésüket sem tudtam cáfolni. Márpedig ezzel lényegében a nemzetgazdasági miniszter az annak idején az állami vagyon védelmében előterjesztett kérelmeink érvényesíthetőségét veszélyeztette, vagy gyengítette, ugyan ki tudja, milyen speciális egyéb érdekre vagy célokra tekintettel.

Ha kisebb mértékben is, de hasonlóan furcsa hozzáállás vagy szemlélet volt érzékelhető a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. képviseletét ellátó jogász eljárásából. Meghallgatásom első részében kérdéseivel mintha azt próbálta volna sugallni, hogy vagy én vagy talán még inkább a volt beosztottjaim a perindítást megelőzően bármiféle adatokat, a telekcsere szerződéssel kapcsolatos aggályt vagy kétséget eltitkoltak volna, s csak később kezelték volna megfelelően. S az effajta, a per tárgyához semmilyen módon nem tartozó kérdések sora csak akkor maradt abba, miután a jogi képviselő több célzatos kérdéséről kiderült, hogy alaptalan és valótlan dolgokra utal, s évekkel ezelőtti iratokat visszaolvasva rendre arra jutottunk, hogy az általam előadottak tényszerűek és megalapozottak voltak. De egyébként sem világos, hogy a jelenlegi perben az állam vagyoni érdekeinek védelmében előterjesztett kérelmek érvényesítését akár személyem, akár a korábbi apparátus tagjainak célzatos kérdésekkel történő befeketítése ugyan milyen módon segíti, különösen, hogy a jelzett kérdések inkább az alperesi védekezés egyes elemeire rímeltek. Sőt, egyre több érvet adtak a kezébe valamiféle későbbi kártérítési igény megfogalmazásához, még akkor is, ha ezek az érvek már most hamisnak és könnyen cáfolhatónak bizonyultak. Kísérteties volt látni viszont, hogy a felperesi jogi képviselőjének a pervitel folyamából látványosan kilógó, de tényekkel könnyen elhárított célzatos kérdései milyen mértékben estek egybe a Magyar Nemzet másnapi cikkében sugallt hamis képpel, miszerint azon nyilvánvaló tény ellenére, hogy a telekcserével kapcsolatos aggályok tisztázása érdekében mi magunk indítottunk polgári pert, a belső ellenőrzések munkafolyamatában bárki bármit elhallgatott vagy eltitkolt volna. Még szerencse, hogy mindezek után a jogi képviselő azért rátért azokra a témákra, melyek kapcsán a már korábban előterjesztett felperesi kérelem, azaz a telekcsere szerződés érvénytelenségének megállapítása is indokolhatóvá és kifejthetővé vált.

Így aztán a többórás tanúvallomásból is pontosan kirajzolódhatott, hogy a tervezett sukorói beruházás bármely részkérdésében, legyen az a telekcsere, a koncesszió vagy bármi más, minden tekintetben az állam és az ország vagyoni érdekeinek védelme és képviselete vezérelt minket. Ez a gyakorlatban részben azt jelentette, hogy bármiféle szabálytalansággal vagy jogtalansággal szemben a leghatározottabban felléptünk, de jelentette természetszerűleg azt is, hogy eközben ügyeltünk rá, ha esély mutatkozik egy nemzetgazdaságilag hasznos és értékteremtő beruházás minden tekintetben szabályos végrehajtására, akkor ezt a lehetőséget pusztán politikai haszonszerzés céljából ne korlátozzuk. Ahogy arra is ügyeltünk, hogy bármiféle intézkedéssel vagy jognyilatkozattal, szolgáljon az bármiféle valós vagy látszólagos politikai érdeket, ne sodorjuk olyan helyzetbe a magyar államot, ahol maga válhat kártérítésre kötelezetté, hiszen ez végképp nem az állami vagyon védelmét, hanem éppen ellenkezőleg, annak megkárosítását eredményezné. Döntéseink és intézkedéseink sorából jól kirajzolódik ezen hármas szempontrendszer egyidejű és csorbítatlan képviselete, mely meggyőződésem szerint az egyedüli lehetséges út volt az állam és az ország tényleges érdekeinek érvényesítésére.

Ezért aztán az is meggyőződésem, hogy minden, a Sukoró ügyben folyó eljárásnak, legyen az polgári vagy büntető ügy, éppen ezen három szempont szerint kell vizsgálni mindenki felelősségét, aki a beruházás, a telekcsere vagy a koncesszió előkészítésében, lebonyolításában vagy akár aktuális utókezelésében vesz részt.
Ha tehát ezen folyamatokban kimutatható bárki személyes mulasztása, jogsértő eljárása vagy felelőssége, akár abban, hogy a beruházás lebonyolításában szabálytalanságot követett el, akár abban, hogy a szabálytalanságok szankcionálása és orvoslása mellett egy esetlegesen még megvalósítható beruházást politikai haszonszerzés céljából minden eszközzel megpróbált ellehetetleníteni, pláne, ha arra sem volt tekintettel, hogy az államra emiatt kártérítési kötelezettség hárulhat, annak meg kell, hogy legyen a következménye. Ennek keretében kétségtelenül szükséges a döntéshozatali folyamatok bárminemű szabálytalanságának feltárása és a következmények érvényesítése. De érzésem és reményeim szerint nem lesz megkerülhető mindazok személyes felelősségének vizsgálata sem, akik véleményük előzetes kikérésének hiányára hivatkozva, vagy politikai célzatú elszámoltatás címén sorozatosan olyan lépéseket tettek és tesznek, melyekkel valójában a magyar állam vagyonának gyarapítását, illetve akár védelmét is akadályozhatják vagy a vele szembeni bárminemű kárigények érvényesítését táplálhatják és erősíthetik. Ahogy általában azoké sem, akik pusztán a politikai balhé kedvéért nyilatkozataikkal vagy intézkedéseikkel az állami vagyon védelme érdekében a sukorói telekcsere érvénytelenségének megállapítása tárgyában az alapos belső vizsgálatok és kellő előkészítés után megindított polgári per sikerét utólag veszélyeztetik, vagy a körültekintően elbírált és a magyar állam számára betonbiztos védelmet nyújtó szerződésben szabályozott koncesszió ügyében az államot öncélú és átgondolatlan lépésekkel utóbb akár még kártérítési jogvitába is sodorhatják.

Bosszant, hogy a tegnapi levélből kihagytam egy fontos gondolatot, amire egy kommentelő ébresztett rá. Mégpedig, hogy a leírtakon túl igen egyszerű a válasz a bizottság azon kérdésére, hogy lehet, hogy 2002-ben csak 300 milliárd volt a lakossági devizahitel állomány és onnan nőtt a jelenlegi magas szintre. A 2002-es csekély hitelállomány egyik fontos magyarázatára a blog facebook oldalán ráadásul már magam is rámutattam. Ez pedig az, hogy a lakosság számára devizahitel felvétele eleve csupán 2001. június 15-től volt lehetséges, amikor is az akkori Fidesz kormány javaslatára a parlament eltörölt minden korábbi devizakorlátozást és lényegében ezáltal nyitotta meg az utat a devizahitelezés előtt. Egyáltalán nincs mit csodálkozni tehát azon, hogy 2002-ben még feltűnően alacsony volt a lakossági devizahitel állomány, s ez a legkevésbé sem a sokszor tévesen bemutatott és érdemtelenül túldicsért lakástámogatási rendszer érdeme. Sajnálom, hogy ezt kifelejtettem a bizottságnak küldött levélből, remélem még válaszolnak, és ezzel is alkalmat teremtenek a további fontos érvek felsorakoztatására. Vagy ha nem, itt a blogon elolvashatják.

Illusztrációként mutatom be az alábbi levélváltást, ami jól mutatja, hogy a közéleti vitákban egyébként fontos, és a gazdasági és társadalmi fejlődés szempontjából is kritikus problémakörök kibeszélését hogyan használja a jelenlegi kormány még mindig olcsó és manipulatív politikai haszonszerzésre, s hogyan okoz ezzel újra és újra hosszabb távon elkerülhetetlen gazdasági és társadalmi károkat. Az alább csatolt PDF fájl egy meghívó bizottsági meghallgatásra Papcsák Ferenctől, amely alatt az e-mailen elküldött válaszlevelem található, türelmes olvasóknak tanulságos olvasmány. Egyébként pedig egyre erősebb bennem a gyanú, hogy az ilyesfajta alacsony szellemi színvonalú politikai akciókkal, vagy akár Budai Gyula ezzel párhuzamosan folytatott, részben önigazoló, de annál inkább személyeskedő mocskolódásaival arra akarnak rávenni, hogy október 23-án én is csatlakozzam a tüntetők tömegéhez és ilyen köznapi eszközökkel is hangot adjak a nyilvánvaló és már oly sokszor kifejezésre juttatott nemtetszésemnek.

Tisztelt Elnök Úr!

Sajnálattal kell jeleznem, hogy a jövő hét keddi ülésen külföldi tartózkodásomra tekintettel nem fogok tudni részt venni. Ennek igazolására csatoltan megküldöm már korábban megvásárolt repülőjegyem digitális változatát is. A devizahitelezés alakulásával kapcsolatos kérdéseikre egy későbbi időpontban szívesen válaszolok.

Szeretném emellett hangsúlyozottan jelezni, hogy meghívásom a bizottság működési és vizsgálati céljai ismeretében indokolatlannak tűnik és nehezen is magyarázható. Mégpedig azért, mert a 2009-2010-es időszakban saját, meghívóhoz csatolt elemzésük is pontosan kimutatta, hogy a lakossági devizahitel állomány nem nőtt, hanem csökkent, így már a bizottság megnevezése, valamint vizsgálati célidőszaka is vagy rendkívüli felületességet, vagy erős politikai prekoncepciót tükröz. Emellett továbbá fontos megjegyezni, hogy a 2009-2010-es időszakban működő Bajnai kormány volt az első, aki tényleges korlátozó szabályokat alkotott a lakossági devizahitelezés vonatkozásában, továbbá szabályrendszert hozott létre az egyoldalú szerződésmódosítások korlátozására is. Ezekről a tényekről viszont csatolt elemzésük feltűnő módon hallgat, mintha célzatosan siklana át felette, sőt hamis módon olyan állításokat tesz, mintha szükségesnek tűnő korlátozó szabályokat kizárólag a jelenlegi kormány alkotott volna. Eközben az általunk ténylegesen bevezetett korlátozó szabályokra, továbbá a devizahitelek állományának csökkenésére figyelemmel a meghívóban feltett burkolt, de jelentős mértékben de hamis tényállításokat sugalló kérdések az egyoldalú szerződésmódosítások és a devizahitelek terjedésének akadályozására irányuló kormányzati intézkedések hiányáról a Bajnai kormány időszakára tényszerűen nem alkalmazhatóak, így nem is relevánsak. Távollétemben is nyomatékosan szeretném kérni, hogy előkészítő anyagukat ezen nem mellékes tényekkel szíveskedjenek kiegészíteni, ellenkező esetben a bizottság nehezen fogja tudni elkerülni annak a gyanúját, hogy valójában nem az ország gazdasági pályája és mozgástere szempontjából valóban fontos külső eladósodás tényleges okait kívánja megvizsgálni, hanem pusztán egy előre kitalált forgatókönyv szerinti politikai cirkuszt igyekszik a nyilvánosság számára prezentálni. Fontos, hogy ezen problémakörben végre valós tényfeltárás, érdemi szakértői vizsgálat és elemzés történjen. Ebből pedig annak a nyilvánvaló ténynek is ki kell derülnie, hogy a lakossági devizahitel problémakörben éppen a Bajnai kormány az, akinek nem felelőssége, hanem érdemei mutathatók ki, hiszen ebben az időszakban a nettó lakossági adósságállomány csökkent, az egyoldalú szerződésmódosítás szabályai korlátozásra kerültek, a további devizahitelezést korlátozó kormányrendeleti szabályok születtek, miközben a devizahitelesek legnagyobb problémáját okozó forintgyengülést és árfolyamingadozást – szemben az azt megelőző és az azt követő kormányzati időszakkal – megfelelő gazdaságpolitikával sikerült visszaszorítani.

Ezen túl távollétemben az alábbi kérdéseket is javaslom megvizsgálni:

1.)    Csatolt elemzésük erősen vitatható módon úgy mutatja be a 2000-es évek elején megalkotott lakástámogatási rendszert, mint ami kizárólag jótékony hatással volt a lakosság hitelfelvételi gyakorlatára, kizárólag növekedést serkentő hatással járt és egyéb kockázatokat egyáltalán nem okozott. Ezzel szemben fontos körülmény, hogy ez a program legalább annyira nem volt fenntartható és hasonló mértékű adósságcsapdába kergette az országot, mint a későbbi devizahitelezés. Szükséges lenne számszerűen kimutatni, hogy a teljes lakástámogatási rendszerből fakadó költségvetési teher 2001-től kezdődően milyen jelentős mértékű államadósság növekedést generált, hiszen ebből válhat nyilvánvalóvá, hogy ennek a programnak nem voltak kisebbek a kockázatai, mint a lakosság önálló adósságvállalásának, csupán a direkt kockázatviselő részben a költségvetés volt, azon keresztül viszont közvetve és hosszabb távon valójában újra az adófizetők. Fontos hatása ráadásul ennek a jelentős államadósság növekedést eredményező programnak, hogy az államháztartási egyensúly veszélyeztetésével maga is hozzájárult ahhoz a pénzügyi stabilitáshiányhoz, mely magasabb forintkamatokat eredményezett, s így végül a devizahitelezés felé terelte a lakosságot. Végezetül érdemes azt is megjegyezni, hogy miközben az eddig jelzett lényeges tényekről a bizottsági meghíváshoz csatolt elemzés szemérmesen hallgat, addig azt közvetve maga is elismeri, hogy a 2000-es évek elején bevezetett lakástámogatási rendszer maga eredményezte jelentős arányban a lakosság hitelre szoktatását, a megtakarítások háttérbe szorulását és a látszólag alacsony kamatok melletti átgondolatlan adósságvállalást. Ennek során a kormányzati politika keretében hitelfelvételre bíztatott adósokat maga a politikai igyekezett lebeszélni az egyéb egyéni vagy makro jellegű kockázatok áttekintésétől, sőt azokat a hivatkozott elemzés még most is igyekszik elfedni, eképpen pedig újfent további pénzügyi károkat okozó, kizárólag politikai haszonszerzést célzó félretájékoztatást folytat. Jogosan tehető tehát fel a kérdés, miszerint a hazai lakosság megtakarítási szokásainak romlását és átgondolatlan hitelfelvételi gyakorlatát vajon nem éppen a 2000-es évek elején kialakított lakástámogatási rendszer indította-e el és tette évekre tartós tendenciává. Ennek pedig szinte elkerülhetetlen következménye volt, hogy már önmagában a program miatt bekövetkező államháztartási hiánynövekedés, az ennek eredményeként kialakuló forintkamat emelkedés és a növekvő államadósság következében szükségszerűen korlátozandó támogatási program nyomán az alacsony kamatozású hitelre szoktatott lakosság reflexszerűen a devizahitelek felé forduljon.

2.)    Kétségtelenül jogos felvetés az előző pontban leírt folyamatok ismeretében, hogy a szabályozói és döntéshozó kompetenciával rendelkező politikai szereplők egy ilyen szerencsétlen, még a 2000-es évek elején bevezetett lakástámogatási rendszerrel megindított eladósodási folyamatot miért nem próbáltak meg időben megfelelő jogi normákkal korlátok közé szorítani. S ehhez bár szükség volt a forinthitelek kamattámogatásának és az egyéb lakástámogatási elemeknek a lényeges szűkítésére, valójában az csupán a devizahitelezés egyidejű korlátozásával lehetett volna teljes egészében eredményes és akadályozhatta volna sikeresen az adósságspirál kialakulását illetve további súlyosbodását. Ismételten szeretném jelezni azonban, hogy ezt a Bajnai kormány megtette, s amíg ezt a bizottság előkészítő anyaga nem ismeri el, sőt a bizottság vizsgálati tematikája és kérdései az ellenkezőjét sugallják, addig az eljárás politikai prekoncepcióját és szándékosan manipulatív célzatait nehéz lesz tagadni. Másrészről egy elfogultságtól mentes vizsgálat a szabályozási korlátok hiányának kérdésében minden olyan szereplőnek a felelősségét vizsgálná, akinek a kritikus időszakban, azaz valójában 2009-ig lehetősége lett volna megfelelő javaslatokat kidolgozni. S ha ebben a felelősség jelentős részét az aktuális kormányok tagjai és szakpolitikusai kell, hogy viseljék, abban bizonyos mértékben osztoznia kell minden olyan politikai erőnek, aki parlamenti képviselettel rendelkezett, de megfelelő garanciális szabályokra vonatkozó javaslat kidolgozását és megtételét mégis elmulasztotta.

3.)    Ha már a bizottság a lakossági devizahitelek problémakörében vizsgálata tárgyává tette a 2010-es év folyamatait is, fontos lenne figyelmet fordítania arra, hogy a 2009 tavaszán a Bajnai kormány által megkezdett és 2010 tavaszáig folytatott sikeres problémakezelést követően a devizahitelesek kockázatai, kitettségük és veszteségük valójában 2010 nyarától nőtt meg jelentősen. A devizahitelesek kárai és kiszolgáltatottsága kérdéskörében egy átfogó és elfogulatlan vizsgálat nem kerülheti meg azoknak a kormányzati megnyilvánulásoknak és akcióknak a kiértékelését, melyeknek közvetlen hatásaként több alkalommal is jelentős forintgyengülés következett be, s melynek negatív következményeit sajnálatos módon a mai napig érezzük. Ezen kormányzati cselekmények sokkal direktebb módon károsították meg a devizahitellel terhelt háztartásokat és rontották jövedelmi helyzetüket, mint minden esetleges korábbi kormányzati szabályozási mulasztás, ha történt is ilyen 2009-ig bezárólag. Indokolt lehet tehát a jelenlegi kormányzati tisztségviselők felelősségének vizsgálata különösen az említett kérdéskörben, s egyébként is a gazdaságpolitikai minden más olyan elemének vonatkozásában, mely a hitelesség rontásával, az országkockázat és a kamatfelárak növelésével, az ország leminősítésének kockáztatásával és mindezek eredményeként a forint gyengülésének előidézésével továbbra is kilátástalan helyzetben tartják devizahitellel terhelt családok tömegeit.

Ismételten elnézést kérek tehát, hogy az október 25-i bizottsági ülésen nem tudok személyesen részt venni, de bízom benne, hogy az általam felvetett szempontokat a bizottság tagjai megfontolják és érdemi vita tárgyává is teszik. Magam részéről ugyanezen kérdéseket  kész vagyok egy későbbi alkalommal személyesen is megvitatni.

Üdvözlettel:

Oszkó Péter